Depresszió. Először 3 éve találkoztam vele. Amit nem tudtam, az az, hogy mindvégig itt volt. Ki ő? Mi ő? Mit tesz? A Depresszió üres. Egy fekete átlátszó gomolyfelhő, ami a mellkasomban él.

Tisztázzuk, hogy mi és ki ő. A filmekben előszeretettel mutatják úgy, mint valami igazán szép és különleges dolgot. A depis karakterek okosak, bölcsek és gyönyörűek (kimondottan akkor, amikor sírnak). Általában valami történik és hirtelen, wow, depressziós lett. A média rosszul közvetíti. Nincs két egyforma Depresszió. Először nem veszi észre az ember, hogy ott van, szépen lassan belelebeg, belefolyik az ember életébe. Az embert nem éppen szomorúságba teszi, hanem egy köztes kondícióba, amikor az embernek nincs sírhatnékja, mégis szomorú, mérges és tehetetlen. Csendes, mély, üres. Ezt a három szót találtam a legjellemzőbbnek a sajátomra. Általában nincs indok, amiért jön. Csak besétál az ember életébe és mindent megváltoztat. Elégedetlenséget hoz. Nem is tudod, hogy miért vagy szomorú vagy csalódott, de az vagy. Kritikus leszel magaddal szemben. Olyan, mintha egy másik lélekkel kéne megosztanod a tested. A végén deformálódik a személyiség. Ez a két lélek egyszer csak egybeolvad és egy sötét ködtömeg lesz belőle. Nap, mint nap érzem. A Depresszió elidegenít és mindennapivá tesz, ami olyan rossz, mintha mindent sötétté és keservessé tenne. Belülről kezd el enni és még nagyobb teret csinál. Ez egyszerre fizikális, mentális és emocionális. Ugyanolyan, mint egy veleszületett betegség, csak ez az érzelmeimen jön ki.

Hogyan szelidítettem meg? Hozzászoktam. Rájöttem, segít. Örülök hogy ilyen érzékeny vagyok. Ezek a érzelmek segítenek zenélni és írni. Az elégedetlenség hajt előre. Nincs megállás, nincs olyan, hogy elégedett vagyok, nincs tökéletes. Segít látni. Jobban érzékelem a világot körülöttem. Ez elgondolkodtat és ettől csak bölcsebb leszek.